A felsőfokú hangreprodukció feladata nem lehet más, mint a zene lényének hű szolgálata. A muzsika maga viszont az időnek és a térnek a művészete. Az idő kérlelhetetlen múlásának és a pillanat megismételhetetlen varázsának antagonisztikus feszültsége magában hordozza a lehetőséget, hogy a művész az éteri világok vibrációját a múló másodpercek hangrezgéseire leképezve, számunkra is átélhetővé tegye a Létezés élményét. Ez az idő művészete, mely a zeneszerző és az előadó együttműködéseként testesül meg. A zene tárgya, a hang rezgése viszont mindezt a művészi produktumot kizárólagosan a térben tudja realizálni. Minden hangra éppúgy jellemző az időbelisége (frekvencia, amplitúdó, spektrum, fázis, stb.), mint a térbelisége. Nos, ez utóbbira vonatkozó közérthető jellemzőket nem tudunk felsorolni, s ez nem a mi hibánk.

Tudomásul kell vennünk, hogy a tér önmagában nem egy tulajdonságok nélküli, üres kiterjedés, mely zsák módjára befogadja az anyagot, hanem egy rendkivül specifikus, egyedi és ismételhetetlen médium, akárcsak az idő. Mi sem bizonyitja ezt jobban, mint amikor a legszinvonalasabb High End készülékek tudásukhoz mérten „gyengén” muzsikálnak némely helyen. A térben az energia állandóan fluktuál és egyszersmind létrehoz egy rajzolatot, mintázatot, mely csupán a tér sajátja. Ebben a rajzolatban a tér saját belső minősége tükröződik az anyagi világban, ahogyan a mágnes erőterét jeleniti meg a köré szórt vasreszelék. A tér saját minősége igenis realitás, melynek a vizsgálatához a mai tudományos világnézet filozófiája igen kevés gondolati táptalajt és még kevesebb eszközt kinál. Ám a zenehallgató érzékeny füle kétséget kizáróan jelzi mindezek néha örömteli, néha keserű realitását.